A celebek olyan médiaszemélyek, akiket a tömegkommunikációs műsorkészítők konstruálnak a közönség szórakoztatása érdekében. A sztároktól eltérően szinte kizárólag a magánéletük nyilvánossá és érdekessé tételével képesek magukat a képernyőn tartani. Mivel nem különleges teljesítményük következtében emelkednek fel, „életük” mindössze addig tart, amíg képesek a figyelmet kiváltani. Noha önként vállalják a veszélyt, bukásukat akár életre szóló kudarcként élhetik meg. Mi hozta létre ezt a szerepet a tömegkommunikációban? Sokak meggyőződése, hogy a celebek hatása egyértelműen káros, mert az értéktelenséget és a gátlástalanságot jelenítik meg követendő példaként. A celebekről Síklaki István szociálpszichológust, Horányi Özséb kommunikációkutatót és Karácsony András jogfilozófust 2009. nyarán a Médiakutató kérdezte. Alább ebből olvashatnak részleteket.
„Aki taszító, az ugyanannyira lehet beszédtéma, mint az, aki rokonszenves”
Médiakutató: Kit neveznek sztárnak és celebnek? Mi teszi a celebet érdekessé?
Síklaki István: A szakértők, a laikusok, valamint a bulvárlapok fogyasztói többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a sztár letett valamit az asztalra és azért lett híres, míg a celebet a média konstruálja. Azért híres, mert benne van a bulvárlapokban. Ha nem is minden esetben, de többnyire szokatlan, nemegyszer kifejezetten kirívó a személyisége, a viselkedése. Éppen ezért híres? Nos igen, vagy ilyen, vagy ilyennek „csinálják” meg. Győzike például énekesként nem volt megbotránkoztató, de amikor kitalálták, ilyen figura lett. Önmagukban lapos emberek, hétköznapiak, csak rájuk pakolták a megfelelő médium megfelelő emberei az imázst.
Médiakutató: Köthető-e valamilyen eseményhez vagy évszámhoz a celebség létrejötte?
Síklaki István: Valószínűleg nem lehet kiragadni egy konkrét időpontot. De az, hogy felerősödött a tabloidiziáció, a nyomtatott sajtóban csakúgy, mint az elektronikus médiában, az igényt és a hozzáférhetőséget is megnövelte. Amíg egy faluban többnyire volt három-négy olyan ember, akin a vénasszonyok köszörülhették a mise után a nyelvüket, addig ezt a szerepet napjainkban beemelték a tömegmédiumokba, és a Győzike show-kban, a bulvárlapok oldalain születik újjá.
Médiakutató: Melyek azok a szociálpszichológiai folyamatok, amelyek érdekesebbé teszik azokat, akik taszítóak számunkra?
Síklaki István: A különbözés a lényeg. Aki taszító, az ugyanannyira lehet beszédtéma, mint az, aki rokonszenves. A taszító azért érdekes, mert általa a saját magunkkal kapcsolatos énképbeli problémáinkat tudjuk ventilálni. Rá tudjuk vetíteni azokat a dolgokat, amiket nem szeretünk magunkban, és amik miatt aggódunk, hogy tudniillik mi is ilyenek vagyunk néha napján. Kiváló bűnbak egy ilyen celeb. A társasági beszélgetésben a hétköznapi szilárd társadalmi normák megerősítését is szolgálja. Ha jól kibeszéljük Győzikét, akkor az ő simfölésével megerősítjük azokat a normákat, amiket fontosnak tartunk. Megerősítjük a csoportidentitásunkat. Sok ilyen felületet kínálnak a taszító celebek, ők ezért érdekesek. A vonzóakkal könnyen azonosulunk, azon tulajdonságokat vetítjük rájuk, amilyenek szeretnénk lenni.
Médiakutató: Deformált az a társadalom, amelyik kitermeli a celebeket, vagy szükség van rájuk?
Síklaki István: Természetesen nem. Úgy gondolom, hogy a celebség alapvető társadalmi igényt elégít ki. A hozzájuk kapcsolódó pletykálkodás, a kibeszélés erős csoportképző mechanizmusnak számít. Amióta világ a világ, az ilyenfajta emberek csoport általi értékelése, pozitív vagy negatív megítélése a csoportidentitást, a csoportnormák visszaigazolását vagy fenntartását, erősítését szolgálta.
Médiakutató: Miért van szüksége a társadalomnak a pletykára?
Síklaki István: A pletyka a tradicionális változata annak, amit most a tabloid újságok, a „pletykalapok” szolgálnak. A 70–90 fős őshordában is szükség volt pletykálkodásra, mert ha egy érték bizonytalanná vált, akkor az, hogy az egyik tagot kipletykálták, olyan kohéziót nyújtott, ami feloldotta a konfliktust. Ez az összes kisközösségben így működött. Valamivel kevésbé működött a nagyvárosokban, például azok számára, akik faluból városba kerültek, majd visszatértek. Ez hatalmas traumát jelentett számukra, hiszen a félsz, miszerint „mi lesz, ha nyelvére vesz a falu?”, kiütközött rajtuk. Ezzel szemben egy nagyvárosban megnyugvást jelent, hogy nem avatkoznak az életünkbe. Ellenben – mivel minden közösségnek szüksége van normaerősítő pletykálkodásra – ma nem egymást beszélik ki az emberek, hanem megírja a megfelelő magazin. Tehát a társadalmi funkciója ugyanaz, mint a pletykának, csak tömegkommunikációs szinten van jelen.
Médiakutató: A hírességeknek mennyiben más sztárnak lenni, mint celebnek, jelent-e ez egy státust?
Síklaki István: Valószínűleg van kölcsönhatás a két átfedő társadalmi szerep közt. A celeb tömeges ismertsége nagyobb, mint akár egy jó színészé. Ha tehát valaki igazán híres akar lenni, akkor „le kell mennie celebbe”. Ha ez nem szippantja be, és el tudja magát fogadtatni, akkor két legyet üt egy csapásra: megkapja a presztízst, és ismertsége is van. Stohl Bucinak ez bejöhetett, hiszen először volt színész, nagy ismertséget pedig műsorvezetőként szerzett.
Médiakutató: Csak a médián múlik, hogy kiből és mikor lesz sztár?
Síklaki István: Nagyobb részt a médiumok döntik el. Persze nyilván kettőn áll a vásár. Ha nem akarok egy kereskedelmi rádió reggeli műsorvezetője lenni, akkor nem megyek el, és nem leszek celeb. Ha nagyon sztár akarok lenni, az nem olyan egyszerű, akkor kell valamit nyújtanom, amire ráharaphat a média.
Médiakutató: Mi lehet ténylegesen érdekes egy emberben, ami vonzóvá teszi a szokatlan viselkedését, ami a képernyőhöz köti az embert? Ha én kirívóan viselkednék, lekapcsolnák a kamerát, és kihívnák a mentőket. Láthattuk, voltak olyan szereplői a valóság-show-knak, akiket elutasítottak.
Síklaki István: Szigorú normák és játékszabályok kötik a celebek viselkedését. Ezt részben maguk is tudják – tudatosan vagy ösztönösen –, részben azok az emberek a médiában, akik az érdemi döntéseket hozzák felőlük, gondoskodnak arról, hogy ezeket a játékszabályokat betartsák.
Médiakutató: Egy olyan celeb, mint például Kiszel Tünde, önerőből ki tudna ebből lépni?
Síklaki István: Ha kellőképpen belefáradt a közönség, akkor könnyedén. Minden bizonnyal érvényesülne ez Kiszel Tünde esetében is. Nem nagyon érdekelne senkit, ha eltűnne. Esetében ez jelentős életforma-változást eredményezne, és ő ezt feltehetően megsínylené. Persze ez csak egy pszichológiai hipotézis. Úgy vélem, ő nem tud kilépni, ellenben az, hogy mikor ejtik, meddig van rá szükség, nem rajta múlik.
Médiakutató: A celeblét következményeként torzulhat-e a médiában megjelenők – például a valóság-show-k résztvevőinek – személyisége?
Síklaki István: Amikor felmerült, hogy megcsinálják a Big Brothert, elég sok embert – többek közt engem is – megkérdeztek azzal kapcsolatban, hogy aki ebben részt vesz, azoknak számolni kell-e későbbi traumákkal. Akkor majdnem minden szakember, engem is beleértve, ugyanazt gondolta, hogy tudniillik nagy a kockázata egy súlyos életvezetési, lelki traumának. Óhatatlan, hogy egy idő után dobják őket. Aki erre nincs felkészülve, lelkileg stabil személyiséggel, az utána egyrészt azért omlik össze, mert azt, ami volt, az egyik pillanatról a másikra elveszítette, másrészt azért, mert hirtelen kap egy viszonylag nagyobb anyagi elismerést, ám ez nincs összhangban azzal, hogy neki nyújtania is kell valamit mint celebnek. Ez olyan belső konfliktushoz vezet, ami felőröl egy arra fölkészületlen embert, és ezek az emberek felkészületlenek voltak. Elmondtuk, hogy fennáll a kockázat, ami például BB Évinél bekövetkezett.
Médiakutató: Ennek ellenére megcsinálták a műsort. Mondhatjuk, hogy ezekkel az emberekkel nem együttműködik a média, csak kihasználja őket?
Síklaki István: Persze, kihasználja, kifacsarja, eldobja őket.
Médiakutató: Mi a helyzet a gyermekszínészekkel, gyerekcelebekkel? Mennyiben más az ő helyzetük?
Síklaki István: Ez a szülő felelőssége is. Bár nagyon messzire vezet, de érdemes lenne egyszer átgondolni, meddig terjed a szülő hatásköre, mikortól kell a társadalomnak beavatkoznia. Nálunk egyelőre nagy a szülők szabadsága, sokkal inkább tulajdonuknak tekinthetik a gyereküket, mint a nyugat-európai társadalmakban.
Lehet rajta sopánkodni, de nagyon régi jelenség a csodagyerek az előadóművészi területeken. Mozartot az apja már ötéves korában hajtotta, és bár lehet, hogy ez később traumát okozott neki, de csodálatos zeneszerző vált belőle. A show-bizniszbe kiskorúakat is bedobnak, és ez nemegyszer ellenszenves, mert a pszichés következményei akár súlyosak is lehetnek. Fennáll a kockázat, hogy egy erre éretlen gyermek belenyomorodjon, ha ezt nem tudja továbbvinni a felnőtt életébe. Valakinek ez kudarc. De van, aki lezárja, és tovább éli polgári életét, mint például Egerszegi Krisztina. A „mi lett volna ha…?” kérdésekre nem lehet válaszolni.
„A médiának a celebre azért van szüksége, mert közvetett módon reklámhordozásra alkalmas”
Médiakutató: Milyen társadalmi és kommunikációs tényezők játszottak szerepet a celebjelenség kialakulásában?
Horányi Özséb: Képzeljünk el egy olyan celebet, akit fölfújtak. Az első vagy a második Megasztárban volt ilyen. Legtöbbjük (mert kivételek nyilván vannak) aligha tudott volna az elektronikus média nélkül celebbé válni. És utóbb ezek sorra megjelentek azokon a hagyományos színtereken is, amelyeken egyébként nem jelentek (nem jelenhettek) volna meg. Beszivárogtak. Áttevődtek. Az új (elektronikus) média kultivál (sztárol) valamely ismeretlent, aminek következtében a médianyilvánosságban megjelenő ismeretlen ismertté válik: sztárrá, szóval celebbé, a klasszikus színtereken való ismertség, vagyis a hagyományosan vett nyilvánosságokban való ismertség nélkül – és a kivételek alighanem csak erősítik ennek a mondásnak az igazságát (olyan esetekben, amelyekről például Habermas beszél). És erre a legtöbbjük fölkészületlen. Sok tapasztalat mutatja, hogy a celebek saját celebségükkel a saját, eredeti kultúrájukon belül nem nagyon tudnak mit kezdeni. Eredendő, vagy mondjuk így: eredeti kultúrájuk egészen más logika alapján működik, mint a médianyilvánosság végeredményben üzleti logikája.
Egy családnak vagy egy szomszédosságnak vagy egy egyesületnek a belső, de akár a külső nyilvánossága is egészen más rúgókra jár. Olyan rúgók vannak itt, amik amott nincsenek. Nem arról van szó, hogy másként működik, hanem arról, hogy mások működnek. Mondjuk egy normál családban vannak szerepek és szereptípusok, ennek következtében különböző nukleáriscsalád-típusok vannak. Tulajdonképpen mindegyik ugyanarról szól, csak a szerepek tartalma esetenként különbözik. Itt meg más szerepek vannak.
A médiának a celebre azért van szüksége, mert közvetett módon reklámhordozásra alkalmas. És reklámra az 1996-os magyar médiatörvény jóvoltából egyaránt szüksége van az úgynevezett kereskedelmi és az úgynevezett közszolgálati csatornáknak is.
Amikor megjelennek az elektronikus nyilvánosság legkülönbözőbb színterei, akkor valójában egészen új társadalmi szerkezetek megjelenése veszi kezdetét. És ezen szerkezetek mögött nincs kulturális tradíció – éppen azért, mert merőben újak. Maguk teremtik meg a saját – mondjuk így – tradícióikat. És ezek bizony nagyon különböznek a hosszú távon érvényes kulturális tradícióktól, mert voltaképpen kulturális logikájuk a divat logikájával azonos.
A reklámhordozó celeb médium: viselkedésminták közvetítője; mikor mié; öltözködésben, beszédben, életmódban, attitűdökben. Sőt „munkamegosztás” is lehetséges: az egyik inkább általában – mondjuk – a tinédzservilágnak ad mintát, egy másik – mondjuk – specifikusabban az emóknak; és nemegyszer tapasztaljuk, hogy van köztük olyan, aki abban a meggyőződésben él, hogy saját magát adja; hogy nem közvetíti a viselkedésmintát, hanem tőle ered.
„A celebség lényege, hogy az önmagukban véve »átlagos« emberek hirtelen ismertté válnak”
Médiakutató: Honnan származik a celebség, a sztárság, kik ők, miért válnak ismertté?
Karácsony András: Talán két fogalomból indulhatunk ki: az egyik a tekintély, a másik a divat fogalma. A tekintély azt jelenti, hogy egy adott területen tevékenykedő emberek önmaguk közül valakit kiemelnek, mert olyan produktumot hozott létre, amelyet magukhoz képest fontosabbnak, okosabbnak, jobbnak látnak, tehát felnéznek rá. De ez az adott rendszeren belüli világban érvényes. A másik konstrukció a divat, ami általánosabb fogalom, mint a sztár avagy a celeb. Divat például a frizura, az öltözködés vagy a zene; ennek a folyamatnak az egyik összetevője és lehetősége az ember, aki fontos figurává válik.
Nagyon jó eligazítást ad Georg Simmel, aki már jó száz éve írt erről tanulmányt. Egyebek között a divat azon funkcióját hangsúlyozta, hogy egy csoportnál az azonosság tudata képződjön, és ezáltal elhatárolódjanak egy másik csoporttól. Tehát mindig megfigyelhető, hogy az jelenik meg divatként, ami utánozható. Vagyis a minta, amelyet sokan tudnak követni – de ez nemcsak személy lehet, hanem gondolat, öltözködés, bármi.
De lépjünk tovább a sztár fogalmához! Arra gondolok, hogy akár a tekintélyből, akár a divatból indulunk ki, sztár az, akinek az ismertsége, elismertsége nemcsak azok körében érvényesül, akik kompetens megítélők, hanem azokon túlmenően is. Például beszélhetünk sztárfutballistáról, sztárfilozófusról – mondjuk Jacques Derrida ilyen filozófus. Róla nemcsak a filozófusok tudnak, hanem a filozófia közegén túliak is, azok, akik nem olvastak tőle semmit, de hallották a nevét, tudják, hogy ismert ember. Vagy nézzük a futballt! Beckham sztárként jelenik meg azok számára is – mint például én –, akik nem nézünk futballmeccseket, tehát nem a futballon belüli teljesítménye alapján ítéljük meg. Ám mögötte ott van, ha úgy tetszik, hallgatólagosan, hogy az adott területen sokat nyújtott. Tehát tekintélye lehet egy futballistának – ha saját világából kitör, és ott ismerté válik –, rockzenésznek, a három tenornak vagy egy írónak, egy színésznek.
Ezekhez képest egy celeb – nekem úgy tűnik – teljesen más társadalmi konstrukció. Az ebben a szerepben lévő emberekre nem az a jellemző, hogy egy adott területen meghatározott teljesítménnyel rendelkeznének, és ebben nagyon jók volnának, hanem a tömegmédia csinált sztárt belőlük. Nincsen meg a teljesítmény, hanem „alapzat nélküli” hírességekről van szó. Saját meghatározásom szerint celeb az, akiről soha nem hallottam még, de valamiért a tömegmédia világában ismertté válik. Az teremti meg, az tartja „életben”, hogy a tömegmédia egyik fontos funkciója a szórakoztatás. Tehát nem abból építkezik, hogy valakit egy területen tekintélyként tisztelünk, és „felnövesztünk” olyan sztárrá, akiről az adott területen kívül ténykedő emberek is tudnak. Ez nem játszik szerepet az ismertté válásában. Az eddigi élete lényegtelen. A celebség lényege, hogy az önmagukban véve „átlagos” emberek hirtelen ismertté válnak.
Ennek megvan az ára: a celeb többnyire korlátozott időben és térben regnál. Bár a hagyományos értelemben vett sztárnál is felmerül ez a probléma. Egy író hirtelen sztárrá válik, mert sokat szerepel a tévében. Sok esetben később elfelejtik, ám ha megjelenik újra egy könyve, megvan a lehetősége, hogy újra előtérbe kerüljön. De azoknak, akik nem a teljesítményük miatt, hanem valami másért kerültek reflektorfénybe, az ismertségük addig tart, amíg folyamatosan fenn tudják tartani a hírnevüket, nincs meg az a háttér, amely megengedné, hogy ha kikerülnek az ismertségből, pár év múlva visszakerüljenek. „Tehát mindent vagy semmit” alapon működnek. Ezért gondolom, hogy érdemes kiindulópontként a tekintély fogalmához visszatérni, hiszen egy celeb ebből a szempontból más, mint egy sztár.
Médiakutató: Egy médiaproduktumról van szó?
Karácsony András: Igen, és ez igencsak embertelen dolog. Akinek valamilyen teljesítményhez kötődik a sztársága, az önmagának megteremti a biztonságot. Ha kikerül a sztár pozíciójából, akkor is tudja, hogy ő valaki. A celebeknek nincs ez a mankó, kiszolgáltatottak, és ezért sok mindenre hajlandók. A magánéletük világát hajlandók a nyilvánosság elé tárni, nem csak adandó alkalommal. A celebnek folyamatosan a nyilvánosság elé kerül a magánélete. Ez több szempontból is komoly ár. Mert nagyon furcsa valakinek a privát élete, ha ezt nem saját életként éli, hanem úgy, hogy ennek százezrek a szemtanúi. A benne lévő, mivel nagyon akarja ezt a szerepet, önmagát folyamatosan ismert emberként látja. Ezért a celeb számára nagyobb trauma lehet, amikor eldobja a média, ha hibát követ el, és a fogyasztók érdeklődése elfordul. De sokszor nem is kell semmit tennie, egész egyszerűen találnak valaki érdekesebbet a helyére.
Médiakutató: Azt is nehéz feldolgozniuk, hogy az anyagi juttatás mértéke és a teljesítményük nincs összhangban?
Karácsony András: Ha valaki a magánéletét a nyilvánosság elé tárja, akkor sok pénzt kér ezért. Ez anyagilag kifizetődő lehet, ám abban a pillanatban, ha elfelejtik, és mást találnak a helyére, vége van. Ha a pénzbeli érték megszűnik, akkor az többé nem előhívható. Akik ebben szerepelnek, nyilván nem gondolják végig, hogy ők a pillanat emberei (ez a pillanat persze akár néhány évig is eltarthat). Ilyenkor nehezebb megemészteni, hogy eddig híres emberek voltak és sokat kerestek, a következő pillanatban pedig e jólét, a magas jövedelem elillan.
Médiakutató: Mi a helyzet az azonosulással? A sztárral gyakran azonosulnak a nézők, de igaz lehet ez a celebre is? Egy negatív személyiség is lehet vonzó, elképzelhető vele az azonosulás?
Karácsony András: Lehet-e valaki negatív cselekedetei miatt, elrettentőségéből következően sztár? A hagyományos értelemben vett sztár ismertsége nem feltétlenül jelentette azt, hogy követni is akarják, hanem volt benne valami furcsa. Példaként említhetjük a Black Sabbath énekesét, Ozzy Osbourne-t, akiről láthattuk, hogy az alkohol és drog használatától elég rozoga állapotba került. Ezzel szemben a sorozat sikere azt mutatta, hogy ő sztár. Ez nem olyan szempontból sztárság, hogy azonosulni kellene vele. Ő inkább „fekete sztár”, aki ismert, és ezt abból nyeri, hogy hogyan nem kellene élni. Ez a példa is azt mutatja, hogy nehéz prognosztizálni, a fogyasztó számára ki lesz sztár.
Médiakutató: Mi véleménye a 18 életévüket nem betöltött hírességekről?
Karácsony András: Lehet, hogy nekem ósdi a gondolkodásom, de én ebben túlnyomórészt a szülői felelősséget látom, a társadalomét csak másodlagosan. Más területről hoznék példát: több évtizeddel ezelőtt már megjelentek a női tornászlányok. Fiatal, 14–15 éves kislányok bravúros tornamutatványokat adtak elő, és sokak számára fantasztikusként jelentek meg. Noha ebben az esetben sokszor nem lélektanilag, hanem biológiai, testi szempontból utóbb kiderült, hogy milyen károk léptek föl ezeknél a nagy terhelésnek kitett lányoknál. Az én benyomásom egyértelműen az, hogy ez a szülő felelőssége volt. A szülők gyengék voltak! A hírességért vagy a pénzért, amit egy gyereksztár keresett, hajlandók voltak kockáztatni a testét. Ehhez hasonló az is, amit egy tévéadón láttam: két kislány énekelt. Kitenni 12–14 éves gyerekeket egy ilyen versenyhelyzetnek, ahol nem a megszokott, lokális nyilvánosság előtt, hanem egy nagy nyilvánosság előtt szerepelnek: veszélyes. A résztvevők nagyon nagynak gondolják magukat. Mindig vannak azonban vesztesek is, ilyen fiatal korban pedig ezt sokkal nehezebb feldolgozni.
Médiakutató: Lehet különbséget tenni a vidéken és a városban élők között abban, hogy mennyire foglakoznak a celebekkel?
Karácsony András: Erőteljesen a tömegkommunikáció által befolyásolt témák felé tolódik vidéken is a pletykálkodás, a beszélgetés. A társalgás egyik fontos közege a pletyka. Könnyen el tud indulni a beszélgetés, ha olyasvalakiről beszélünk, aki nincs ott, és később fontosabb, érdekesebb dolgok is kijöhetnek ebből. Ennek egy letisztult, intézményesített, felülről odahelyezett modelljét jelentik bizonyos tévéműsorok. A véleményvezérek már nem a falu berkein belül élő emberek lesznek, hanem a műsorszerkesztők, az ötletgazdák.
Médiakutató: Ez a fajta médiairányítás messzire vezet?
Karácsony András: Egyetértek. Nem mindegy, miről szól a média, mert a témák megválasztása és azokról való beszélgetések indukálása által befolyásolhatók az emberek. Az ilyen műsorok jó hatásfokkal képesek a gondolkodást irányítani. Szerencsére azért ez többnyire nem következik be, mert folyton új dolgok kerülnek elő. Így egy probléma sulykolása befejeződik, és mindig jön egy új; mintegy kimossa az előzőt.
A teljes cikk itt olvasható
